A magyar kút, amely 1878-ban a világ legmélyebb kútja volt

05 okt A magyar kút, amely 1878-ban a világ legmélyebb kútja volt

Mi köze lehet egy 150 évvel ezelőtti fúrásnak a mai kútfúráshoz? Sokkal több, mint gondolnánk. Magyarország ugyanis nemcsak ma büszkélkedhet komoly kútfúrási hagyományokkal: a 19. század végén egy magyar mérnök olyan kutat fúratott, amely rövid időre a világ legmélyebb kútjának számított. A története egyszerre szól mérnöki bravúrról, kitartásról, és arról, hogyan született meg belőle Budapest egyik leghíresebb fürdője.

Ki volt Zsigmondy Vilmos?

Zsigmondy Vilmos 1821-ben született Pozsonyban, és bányamérnökként kezdte pályáját. Nem egyszerű fúrómesterként vonult be a történelembe: 1868-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, elismerve úttörő munkásságát a mélyfúrás területén. Ő honosította meg Magyarországon azokat a technológiákat, amelyekkel addig elérhetetlen mélységekbe lehetett lejutni.

Pályája első komoly artézi kútja 1865-ben, Harkányban készült el, mindössze 38,7 méter mélységben. Ehhez képest három évvel később, a Margitszigeten már 118,58 méter mélyre jutott – ez a kút tette lehetővé, hogy Ybl Miklós megtervezze a sziget fürdőépületét.

Ezek a sikerek azonban csak bemelegítésnek számítottak ahhoz képest, ami 1868-ban kezdődött a Városligetben.

Egy kút, amire kilenc évet áldoztak

1868-ban kezdődött a fővárosi Városliget artézi kútjának fúrása. A munkálatok évekig húzódtak: a kút végül 1877-ben, majdnem kilenc évvel a kezdés után készült el.

A mélység lenyűgöző: 970,48 méter.

Ez a mai, modern gépparkkal dolgozó kútfúró cégeknek is komoly kihívást jelentene – nem beszélve az 1870-es évek technológiájáról, amikor a fúrás szinte kizárólag emberi munkaerővel és egyszerű gépi segédlettel zajlott.

A kútból feltörő víz 74 °C-os volt. A korabeli sajtó, köztük a Vasárnapi Ujság is részletesen beszámolt az eseményről, és Budapest hamarosan arra lett büszke, hogy itt található a világ akkor ismert legmélyebb kútja. A kútból napjainkig a Széchenyi gyógyfürdő kapja a termálvizét – vagyis amikor valaki ma megmártózik a fürdő vizében, valójában egy 150 évvel ezelőtti mérnöki teljesítmény gyümölcsét élvezi. A kút fölé egyébként egy díszes építmény, a Gloriette is épült Ybl Miklós tervei alapján, amelyet később a Széchenyi-hegyre költöztettek.

Miért volt ez akkora teljesítmény?

Fontos tudni, hogy ebben az időben nem léteztek azok az eszközök, amelyeket ma magától értetődőnek tartunk egy fúrásnál: nem volt modern iszapöblítés, nem volt pontos rétegvizsgálati technológia, és a fúróberendezések is sokkal korlátozottabb teljesítményűek voltak. Egy ilyen mélységű kút megfúrása ezekkel az eszközökkel maga volt a mérnöki bravúr. Nem véletlen, hogy a kortársak egyenesen csodaként tekintettek rá.

Ha érdekli, hogy a mai technológiával milyen mélységekig lehet eljutni, korábbi cikkünkben azt is bemutattuk, hogyan jutott el az ember már több mint 11 kilométer mélyre a Föld felszíne alatt.

A család folytatja: Zsigmondy Béla és az Alföld szomjúsága

Zsigmondy Vilmos munkáját unokaöccse, Zsigmondy Béla folytatta, aki 1870-ben szerzett gépészmérnöki diplomát Zürichben, majd hazatérve nagybátyja mellett sajátította el a fúrás szakmai fogásait. Míg Zsigmondy Vilmos elsősorban a fővárosban és a gyógyfürdők környékén alkotott maradandót, Zsigmondy Béla egy másik problémára keresett megoldást: az Alföld ivóvízhiányára.

1880-ban Hódmezővásárhelyen fúrta meg az Alföld első, köztéri célra készült artézi kútját. A kút 197,6 méter mélyre jutott, percenként 66 liter, 19 °C-os vizet adott, és az építés 11 327 forintba került – hatalmas összeg volt akkoriban. A kút sikere mérföldkőnek bizonyult. A módszer hamarosan elterjedt a régióban: Békéscsaba, Mezőtúr, Nagyszalonta, Szarvas, Szeged és Szentes is követte a példát, és egymás után létesültek az artézi kutak az Alföld száraz településein.

Zsigmondy Béla később a vízépítés más területein is maradandót alkotott: részt vett Szeged újjáépítésében az 1879-es árvíz után, és közreműködött a Ferenc József híd (ma Szabadság híd), valamint az Erzsébet híd alapozási munkálataiban is.

Mi lett a hódmezővásárhelyi kúttal?

A kút évtizedekig szolgáltatta a város vizét, egészen az 1940-es évekig, amikor elapadt. 1963-ban lebontották, majd 1978-ban egy mérnök, Harmat Péter rátalált a törmelék alá temetett maradványaira. A kút századik évfordulójára, 1980-ban helyreállították, és a Cseresnyés Kollégium udvarán állították fel – vizet ugyan már nem ad, de emlékműként ma is áll.

Mit tanulhatunk ebből ma?

Érdekes belegondolni, hogy a mai kútfúrás – legyen szó egy családi ház öntözőkútjáról vagy egy ipari célú vízkútról – ugyanazokra az alapelvekre épül, amelyeket a Zsigmondyak fektettek le másfél évszázaddal ezelőtt: ismerni kell a talajt és a vízadó rétegeket, türelmesnek kell lenni, és a megfelelő technológiát kell választani a helyi adottságokhoz.

A különbség persze óriási. Amíg Zsigmondy Vilmosnak kilenc évébe telt majdnem 1000 méter mélyre jutni, addig a mai, korszerű gépekkel és vizes technikás fúrási módszerekkel egy átlagos házi vagy öntözőkút akár néhány nap alatt elkészülhet – jóval kisebb mélységben, hiszen a legtöbb helyen sokkal magasabban található a megfelelő vízadó réteg.

Ez a fejlődés az, ami miatt ma már nem kell kilenc évet várni egy saját kútra.

Kútfúráson gondolkodik?

A Zsigmondyak korában egy artézi kút fúrása évekig tartó, kockázatos vállalkozás volt. Ma már nem kell ekkora kihívással szembenéznie: a megfelelő szakember és technológia segítségével akár napok alatt, gyorsan és biztonságosan juthat saját vízforráshoz.